"A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa."

    Endometriózis - az én történetem

     

    Endometriózis - az én történetem

     

    Hajnal 4:32. Felébredtem. Ohh, még van időm, alhatok, csak még egy kicsit....átfordultam a másik oldalamra, kicsit még szisszenősen, de azért már jobb a helyzet.

    5:03. Jó, feladom, felkelek, bár szombat van, de van még elmaradásom munka terén, legalább megcsinálom. Fürdőszoba...félkómásan huppanok le a WC-re, már kezdem megszokni, hogy nincs ingerem, csak rutinból...induljon a nap, ma végre visszatérek a fotózáshoz, pörgessük fel magunkat :)

    11 nap. Ennyi telt el a műtét óta.

    Mindig is később fogtam fel dolgokat, idő kellett, hogy leülepedjenek bennem a gondolataim, az érzéseim. Ahogy ma ballagtam a stúdióba, elkezdtek összeállni a szavak...eldöntöttem, megfotózom és megírom. Nem azért, hogy a neten fellelhető ezer cikk mellé legyen még egy riogató, nőiességet gyilkoló szerzemény, hanem mert kell - nekem. Ez is a folyamat része.

    A kálváriám "csak" egy huncut kis petefészek cisztával indult, amit már régóra bennem lakott, a bal petefészkemet szemelte ki otthonául. Összeszoktunk. Fájdalmaim nem voltak, sem egyéb olyan tünet, ami siettette volna az elválásunkat. A testemen semmi sem látszott, mondanám, hogy szép voltam, de ez túl egoista lenne és nem is rám jellemző :)

    Egy fotó talán beszédesebb:

    img 1654

     A 35. szülinapom előtt nem sokkal kezdődtek a testi tünetek...szurkálás bal oldalon, lent, lufihas, aciklusos vérezgetés. Irány az ambulancia, várakozás, vizsgálatok, várakozás....diagnózis: a kis fészeklakóm már 10 centisre hízott, szóval ideje kiszedni onnan. Műtét időpontja: március 19. Ohh, a szülinapom után 1 hónappal és 1 nappal. Nagyszerű, essünk túl rajta.

    Csak egy "lufi" a hasamban - a 10 éves lányomnak ennyit mondtam. Nem komoly. Kikapják onnan és 2 nap múlva már minden rendben is lesz, a laparoszkópia után gyorsan gyógyulunk, mégis csak kíméletesebb, mint amikor egy jó nagy vágást ejtenek és napokig fel sem kelhetsz. Elolvastam mindent, ami a neten található a laparoszkópiáról, tudtam, hogy altatásban végzik, 3-4 kicsi lyukat ejtenek a hasfalom, felfújnak szén-dioxiddal, kiszedik a cisztát és kész is, nem nagy kunszt, rutinműtét.

    Mire elérkezett március 19., már ott tartottam, hogy engem altatni se kell, mert már egy hete nem aludtam semmit éjszakánként. Senkinek sem vallottam be (még a hozzám legközelebb állóknak sem), de iszonyatosan féltem...az ismeretlentől, attól, hogy mi lesz, ha az altatás nem megy majd jól, nem alszom el vagy épp fel sem kelek - sosem volt műtétem, fogalmam sem volt, hogy a testem hogy fog erre reagálni.

    A műtét napján reggel 7-re mentem be, de csak délután 2-kor toltak be a műtőbe. Addigra már igyekeztem megbékélni a helyzettel, a szexi kórházi hálóingemben ücsörögtem az ágyban és eldöntöttem, nem nyugtalankodok, értelme sincs, lesz, ami lesz. Túlélem, gyorsan felépülök és minden visszatér a régi kerékvágásba.

    Emlékszem, néztem a plafonon a neonlámpákat, ahogy végigtoltak a gurulós ágyon a folyosón, láttam a műtő zöld csempéit, a zöld műtős ruhában fel-alá mászkáló embereket, az orvosomat, ahogy épp a kezét mossa. Bekötötték a karomba az infúziót, átmásztam a csodás nőgyógyászati műtő asztalra, leszíjaztak, letakartak, láttam, hogy a lábam közé betolnak egy jó nagy monitort, a fejem mögül benyúlt egy kéz egy oxigén maszkkal...jajj, kezdjük már...balról egy hang: "Most beadom a gyógyszert, egy kis szédülést fog érez..." Ennyi, snitt.

    A következő emlékképem, hogy már a kórteremben fekszem, bal oldalra fektetve, betakarva. Az ágyam mellett a párom üldögélt. Nem emlékszem, mondtam-e valamit. Csak azt tudom, hogy látni akartam....és úgy tűnik, a fotós vénát még félkómás állapotban sem tudom legyűrni, hát kép is van....

    20190320 074304

    Mint egy rák, olyan narancssárga voltam a jódtól :D Először nem is tudtam, mi az a cső, ami kilóg belőlem, de ahogy végigkövettem a szememmel, az ágyam oldalára rögzített zacskóba vezetett, benne már szépen gyűlt a véres trutyi.

    Kb annyi volt, hogy ezt így felfogtam, aztán megint snitt...és megint snitt....kiütött az altatás.

    Másnap reggel már korán bejött hozzám az orvosom. Kb 3 mondatben eldarálta, hogy a tervezettel ellentétben csak délután engednek haza, mivel a műtét elhúzódott, fél 6-ig tartott, majd csak dél körül veszi ki a csövet a hasamból, és 4-5 óra környékén hazaenged. A műtét során kiderült, hogy ez nem csak egy ciszta volt, hanem endometriózis, de ne ijedjek meg, a lombik program megmarad nekem. Szó volt valami csokoládécisztákról, feltekeredett petevezetékről, hashártya összenövésről, de mindent amit tudtak, helyreraktak, a bal petefészket petevezetékestől kivették. Az orvos azt is mondta, örülne, ha székletet produkálnék, mert a belekre is ráhúzódott az endometriózis, és jó lenne látni, hogy minden megfelelően műkődik-e....na persze....

    Aznap délután valóban hazaengedtek. Újra tanultam a járást, az ülést, szerencsére fizikai fájdalmaim belül nem voltak, csak a sebeim fájtak és húzódtak. Az ágyban fekve kezdtem el olvasgatni, hogy mi is ez a betegség, mivel jár, mik a kilátások, mert úgy érintőlegesen tudtam, mi ez, de hogy nekem....

    Az én esetem egész más, mint amit a neten lehet olvasni, sosem fájt semmim, nem volt menstruációs panaszom, nem volt gond a szexuális életemmel sem, egyetlen tünetem sem volt, ami a többi nőnek jelentkezett. Nem szenvedtem évekig, nem jártam orvosról-orvosra, nekem csak egy gigacisztám volt....azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert bár a betegségem előrehaladott és közepesen súlyos volt, az életminőségemen semmit sem rontott. Azon mondjuk elmosolyodtam, hogy 2019. január 1-jétől adókedvezmény kérhető, mert súlyos fogyatékosságnak számít. Éljünk vele, ha már van....

    De vissza a testi és lelki dolgokhoz.

    Sok történetet olvastam el, más nők kálváriáját az endometriózissal. A meddőség, a testi fogyatékosság, a párkapcsolat romlása...elkezdtem örülni. De tényleg. Hogy nálam "csak" a meddőség maradt hátra a műtét után. Persze, gyógyszeresen meg lombik programmal csodák történhetnek, de én ezekre mindig is úgy tekintettem, mint a természet megerőszakolására...én mindig hittem, hogy a gyermek választja ki a szüleit, ő dönti el, meg akar-e születni vagy sem. Persze, én könnyen beszélek, van már egy gyerekem és igazából nem terveztem szülni még egyet, hova, miért, már túl késő, öregszem, stb. Mindig azt mondtam, én már 35 éves korom felett nem vállalok gyereket. Azt azért nem gondoltam volna, hogy egy hónappal a 35. szülinapom után ezt meg is oldom, műtéti következményként. A kimondott szó hatalma....most, hogy már a szülés lehetősége is csak halvány....

     

    És hogy most mi van 11 nappal a műtét után?

    Gyógyulnak a sebek...bár egyelőre olyan elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyszer majd eltűnnek a hegek, eltűnik a hasizom-egyenetlenség, visszatér a vizelési inger, nem fogok szisszenni éjszaka fordulás közben, tudok majd ismét hason aludni és talán le merem még venni a ruháimat egy férfi előtt....

    IMG 9755 2

    A lelki következmények most kezdenek kirügyezni bennem... a roncsolt nőiesség, a gátolt evolúciós öszötn a szaporodásra, a testem változása, a jövőbeni kilátások...kiújul-e ismét, elhízok-e a gyógyszerektől, odabent ami megmaradt, az képes-e még úgy működni, ahogy kell.... Mi lesz a párkapcsolatommal, ahol a férfi gyermeket szeretne, de én már nem biztos, hogy képes vagyok rá, és ez is csak kb 1 év múlva derül ki. Visszaélhetek-e a szeretetével, a türelmével egy bizonytalan dologra alapozva? Ugye nem...a kapcsolat le is zárult, nem kimondottan a betegség miatt, de volt szerepe ennek is benne. Az nem én vagyok, aki bizonytalan talán-nal vigasztalja a társát, miközben ő évek óta arra vár, hogy végre gyermeke lehessen.

    Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tervezem, hogy modern kori vagy alternatív gyógymódokkal nekiesek a testemnek és a lelkemnek és megerőszakolva a dolgok természetes menetét, kierőltetek magamból valami olyat, amit igazán nem is akarok. Nem utasítottam vissza a gyógyszeres kezelést, ami most fog következni, a fél éves injekció kúrát végigcsinálom. De nem megyek el sámánokhoz, látókhoz, nem veszek részt endometriózisos csoport foglalkozásokon, nem regisztrálok be netes fórumokra sem.

    Nem harcolom ki a csodát.

    A csodák maguktól történnek.

    Akkor, amikor kell.

    Hiszem, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell.

    A történet végére érve egy biztos: a munkám során számtalan nővel találkozom és tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen. Ha Te is egy vagy közülünk és beszélni szeretnél, itt vagyok, megtalálsz. Szívesen iszom veled egy kávét. És ha elvesztetted a hited a nőiességedben, ha már nem úgy nézel magadra, a testedre, mint eddig, ne habozz. Keress meg és csináljuk végig együtt, csináljunk fotókat (ahogy most én is magamról), próbáljunk ismét nők lenni. Kívül-belül.

    Most én is kicsit úgy érzem magam, mint az átlag anyuka, aki felkeres engem, hogy szeretné látni, hogy még mindig nő, és készítsek róla fotókat...kicsit most én is átkerültem a másik oldalra. De ez csak átmeneti....

    IMG 9760 2

    Gasztrofotózás

    Legújabb szenvedélyem a gasztrofotózás

    Gasztrofotózás

     

    Legújabb szenvedélyem a gasztrofotózás.

     

    "Az vagy, amit megeszel" - tartja a mondás, de én inkább "az vagyok, amit megfotózok"...

    Bevallom, otthon sokszor csak azért merülök alá a konyhaművészetbe, hogy fotózhassam az elkészült ételeket.

    Csendélet-jellegű képeket is szívesen készítek.

    © 2012-2019 eSzeM Fotó I Szabó Mónika I +3630/327-5869