"A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa."

     

     

    A válasz

     

    Hogy vagy? – általánosnak tűnő kérdés…de én már csak intek a fejemmel és idétlenül vigyorgok válaszként.

    Ha mindenáron szavakkal kellene felelnem, akkor valami ilyesmi lenne:

    Mindig is nehezen tudtam megfogalmazni az érzéseimet, és így 40 nappal a műtét után (nincs szándékosság eme csodás bibliai számban, csak így jött ki) is zavarosak a dolgok bennem. Minden nap egy érzelmi hullámvasút, borúra derű és fordítva. Nem gondolom, hogy ez az időközben elkezdett Decapeptyl-kúra mellékzöngéje lenne, bár a betegtájékoztatón szépen kiemelve ott virít, hogy hangulatingadozásokat (is) okoz.

    Mielőtt a lelki dolgokba kezdenék, röviden a fizikai helyzetről. A 12. napon megírt beszámolóm óta a sebek már szépen gyógyultak, bár egyik reggel az alsó seb tetején vékonyka bőrréteg alatt kis pattanásszerű izét vettem észre, megnyomtam és szép zöldes cucc jött belőle. Lejódoztam, ragasztottam fél napig, azóta se semmi. A mozgásom már a régi, emelni is tudok, nincs gond ilyen téren. Ami megviselt, az a műtét utáni első menstruáció volt – már ha ez az volt.

    Szombaton jelentkezett, minden különösebb fájdalom vagy a megszokottól eltérő dolog nélkül. Az orvos utasításának megfelelően a 2. napon délelőtt jelentkeztem a háziorvosnál, hogy felvegyem az első Decapeptyl injekciómat. Addigra már utána olvastam mindennek, amit ezzel kapcsolatban a neten találtam, próbáltam magam lelkileg is felkészíteni arra, hogy innentől márpedig igenis elsorvasztjuk azokat a nyavalyás kis endo-szigeteket, amiket a műtét során nem lehetett eltávolítani. Menni fog és kész, nem lesz mellékhatás, az én testem szót fogad a „nagykönyvnek”.

    A háziorvos kedvesen a farizomba adta be az injekciót, ami után 1 napig szinte járni se bírtam, úgy lezsibbasztott….azt hittem, ennyivel majd megúszom….

    De még aznap este elindult a kálvária….iszonyatos görcsök, sosem látott mennyiségű vérzés formájában. Oké, nem esünk kétségbe, kijön, aminek ki kell….próbáljuk élni az életünket, ahogy eddig, leszámítva, hogy óránként kell a mellékhelyiségbe menni átpelenkázás céljából. Szó szerint pelenkázásról beszélek, mert az injekciót követő napon már sorban álltam a patikában Tena Ladyért….2 napig vártam (nem is tudom, mire…), aztán felhívtam az orvost. Még aznap tudott fogadni, megvizsgált, ultrahangot is csinált. Szervi baj nincs, az endometrium már csak 7mm vastag, nemsokára vége lesz….adott Dicynone-t, szedjem kettesével, egy napon belül hatnia kell. Persze, nem hatott, ugyanúgy erősen véreztem és szó szerint szültem….soha életemben nem láttam akkora szövetdarabokat, amik kijöttek belőlem. Mindegy, hogy tampont vagy betétet tettem be, mindenem átázott cirka 45 perc alatt. Így tervezd meg az életed! Vidd el a gyereket suliba, érj be a munkahelyedre, menj el fotózni vagy egyáltalán csak aludj éjszaka…reggelre úgyis ágyneműmosás lesz…

    Közben végig az járt az eszemben, amit az orvos mondott: ez még elvileg belefér, ha a második injekciót követően is erős vérzés jelentkezik, akkor van baj. Már csak 7mm a nyálkahártya, tényleg túl kell lennem ezen hamarosan. A neten sehol nem volt szó arról, hogy a Decapeptyltől lenne ez az egész, a műtét utáni első menstruáció ellenben lehet erősebb a megszokottnál. Hmmm….ha ez csak erősnek számít, akkor biztos csak én érzem rosszul, hogy ez minden, csak nem normális. Megerőszakolom a testem mindenféle gyógyszerrel és csodálkozom, hogy megborul az egész. Úgy döntöttem, hogy nem szedem tovább a Dicynone-t, jöjjön ki, ami ki akar jönni….most már 14 napja tart a vérzés, hol erősebb, hol meg épp csak pecsétel, de sosem tudhatom, mikor akar egy újabb nagy „löket” távozni, így állandóan feszült vagyok.

    A hogy vagy kérdésekre kb ez lenne a válasz – fizikai oldalról.

    Ha azt kellene megfogalmaznom, hogy lelkileg min megyek át, talán egy hullámvasút hasonlattal tudnám a legjobban leírni, de már az utolsó lejtő utáni lassuló fázisban tartok.

    Az elmúlt 40 napban hol fent, hol lent, néha optimistán, néha dacosan, néha depresszióba süppedve éltem meg a napokat. Lázasan kutattam a neten, mások tapasztalatait olvasgattam, fórumokat, orvosi oldalakat, nyugati és alternatív gyógymódokat egyaránt. Amit biztosan érzek: az én testem nem úgy működik, mint másoké. Nem mondom, hogy rakoncátlanabbul, csak másképp. Ami másnak jó volt, nekem nem, és fordítva.

    Még mindig nem tudom, hogy mi a megoldás számomra, mind fizikailag, mind lelkileg, de egy biztos. magamnak kell kijárnom ezt az utat. Ez az én testem, az én lelkem és én érzem, hogy mi a jó nekem. Ösztönösen próbálok működni és valóban csak arra koncentrálni, ami nekem jó. Amitől azt érzem, hogy jobb nekem. Per pillanat ez most a lebegés. Nem dönteni, nem lehorgonyozni, nem megsüppedni, nem megjátszani semmit. Ezért ingatom a fejem és vigyorgok idétlenül, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok.

    Az orvost azóta nem kerestem, nem gondolom, hogy bármiben is tudna segíteni. Gyógyszerekről meg hallani se akarok most. Úgy érzem, hogy nem az okot gyógyítjuk, csak a tüneteket fedjük el velük. A miért kérdés van bennem. Oké, hogy sok az ösztrogén és értem én, hogy le kell csökkenteni, de miért sok az ösztrogén? Mi a hiba oka? A pajzsmirigyem? Az életmódom? A lelki gondjaim? A régi sérelmeim?

    A válasz bennem van. Csak meg kell találnom. Ehhez pedig lebegnem kell, akkor is, ha ez önzőség és nehezen viseli a környezetem. Nem arról van szó, hogy elhanyagolnám a munkámat, a gyerekemet vagy egyéb kötelezettségeimet. Egyszerűen csak a „létfontosságú” dolgokon túl nem foglalkozom semmivel. Magammal vagyok….a TV előtt, egy könyv fölött vagy csak nyitott szemmel a kanapén a plafont bámulva. Önzőség, tudom. De azt érzem, ez most a hasznomra válik. Befelé figyelek és keresem az okot, a választ, a miértet. Próbálok türelmes lenni magammal és próbálok minden olyat kizárni az életemből, ami elvonná a figyelmemet vagy az energiáimat magamtól.

    A párkapcsolatom romokban hever, de nincs….nem is tudom, mim nincs….nem tudom nevén nevezni, amit ezzel kapcsolatban érzek. Egy konyhaszéknek is több a libidója, mint nekem, tisztátalannak érzem magam ettől a vérzéstől. Meg úgy általában…káosz van bennem és képtelen vagyok megadni a páromnak a válaszokat. Mert ő kérdez és figyel és próbál megérteni… de ha én sem értem még, mi zajlik bennem és nem hozok döntést magammal kapcsolatban, addig neki sem tudok mit mondani.

    Olyan, mintha megint össze akarna omlani mindaz, amit eddig építgettem és azt hittem, jó lesz. Nem először történik meg ez, többször kellett már újrakezdenem az életem, de most egészen máshogy állok hozzá: nem félek és nem görcsölök, bár látom meggyengülni az építményemet. Kicsit távolabbról, karomat a mellkasomon összefonva figyelem a folyamatot és csak nézem és nézem….lebegek és nem küzdök ellene. Ez feladás? Megalkuvás? Az lenne?

    Nincsenek még válaszok. De azt érzem, sokat lehet öregedni 40 nap alatt…

    © 2012-2019 eSzeM Fotó I Szabó Mónika I +3630/327-5869